Szerelem

Zsoltika szerelmes volt Arabellába.
Ezt meg is akarta mondani neki. Újévi elhatározásai között elsőnek szerepelt, hogy végre szerelmet valljon. Az érzés régóta benne bujkált. Először nem tudta mire vélni lelki változását, míg Lajos, egyetlen barátja felhomályosította erről.
Mint minden, ez is szokatlan volt másodikos gimnazista Zsoltika körül. Az osztály fiúinak nagy része többszörös hódításairól számolt be, sokszor nagyon részletesen, képiesen, gyakorta naturális stílusban. Ő ezek hallatán elmenekült a közelből. Egy éve, mikor az osztályba került, a fiúk kiröhögték nagy, hosszúra növesztett hullámos haja miatt, amikor a rövid haj, meg a kopaszság volt a menő, és főleg azután, miután a lányok megsimogatták „cukika” frizuráját és kérdezősködtek, hogy milyen sampont használ?
- Nem tudom. Anyuska mossa a hajamat – válasza csak olaj volt a tűzre.
A jó hírű gimnáziumban, a vonalas családban nevelkedett fiúk között is voltak, akik nyíltan és durván lebuzizták Zsoltikát. Pedig nem volt az, anyukája is megerősítette ebben. Csak hát zsenge gyermekkora óta egyedül nevelte kisfiát két aggszűz nagynénjével és anyjával, akit ugyancsak korán otthagyott a férje, miután a forrongó szerelem lecsillapult, és az asszony minden hülyeségét kibontakoztatta. Így a fiú anyjának is volt kitől tanulnia. Nem lehetett csodálkozni a gyerek erős feminin jellegén.
Zsoltikát nem hordták bölcsődébe, pedig Anyuskának dolgoznia kellett, miután apjától elvált. A nagyi két nővérével élt, akik önmegvalósításukból nem jutottak csak közösen vett háromszobás használt lakásig és minimál nyugdíjig. A nagyi keresetéből kevéske jutott Zsoltikáéknak, egyetlen unokájuknak, de annál több a jó tanácsokból, nevelési ötletekből. Kétség kívül, csak a gyerek őrizete volt megoldva, bölcsike mellőzve.
Zsoltika csak biopiacról vásárolt bogyókat, gyökereket, gyümölcsöket, és bár valódi keresztények voltak, csak a kóser-húsboltból vásárolt libahúst, vagy legfeljebb mócsingmentes borjúhúst ehetett. Az óvodában először a felére fogyott, mert az ottani kaja számára teljesen ismeretlen volt. Délután négykor evett, ivott, kakált, miután az ügyeletes öreglány hazavitte. Sétálni, levegőre naplemente után, vagy árnyékos helyre vihették. Fürdőnadrágban, egy szál pólóban csak apjánál lehetett. Azt is titokban, mert a gyerek egyszer elkotyogta anyjának, az pedig feljelentést akart tenni volt férje ellen életveszélyt okozó gondatlan veszélyeztetés, ifjúság elleni bűntett, stb. címén. A gyerek fülecskéje elállt, mint annak a hülye apjának, ezért plasztikai műtétet akartak. Egyetlen orvos sem vállalta, mondván, a gyerek feje teljesen normális. Az anyja, hogy takarja a kagylócskákat, a haját hosszúra hagyta. A gimiben is ilyen fejjel mutatkozott, mert nem mert, meg nem is akart ellentmondani.
A szerelem, nem tudni miért, mégis kezdte Zsoltika egyéniségét átszabni. Lajos az egyetlen barátja, a szomszéd párhuzamos osztályba járt. Mondták neki a többiek, hogy Lajos teljesen homoszekszuálisbuzi. Zsoltikát nem érdekelte, mivel csak ővele tudott hosszasan beszélgetni, egyedül ő hallgatta meg, meg minden. Lajos próbálkozott vele, hátha melegséggel fogadja, de rájött, hogy Zsoltika nem buzi, csak hülye. Azért megtartotta barátjának, főleg mert sajnálta őt és segíteni akart elesettségén. Zsoltika mindenről kikérdezte, amit otthon a nők válasz nélkül hagytak, vagy érthetetlenül magyaráztak. Elmondta Zsoltika kérdésére, hogy ők (melegek) hogyan szexelnek.
- Úgy, mint a heterók. Én a fiú szoktam lenni.
-  És akkor hova dugod? A segge lukába?
- Igen. Meg szaxizunk is.
- ???
- Furulya, oboa, cumizás. Nem érted? Szájába veszi a farkamat.
Zsoltika nem értette. A többiek gyakran mondogatták, hogy a lányok is csinálják. (Arabella biztosan nem.) Ő még a földre leesett finom cukorkát sem vehette a szájába, ki kellett dobnia. Ujját sem szophatta, játék cumija, ha leesett a földre, azonnal kifőzték, vagy celofánba csomagolt, steril, újat kapott.
- Undorító - gondolta, de nem mondta ki kebelbarátja előtt.
Szóval Lajos mindenről, ami a szerelemhez tartozik felvilágosította, mert tudott mindenről, mert mint mondta, nem mindig volt buzi, csak miután kiábrándult a lányokból. De Zsoltikának nem kell, nyugodtan szerelmes lehet Arabellába, mert az nagyon jó érzés, ő is szokott lenni elég gyakran, csakhogy ő fiúkba. Ebben maradtak.
Arabella az osztálytársa volt. A mellette lévő sorban, eggyel előbbre lévő asztalnál ült. Óra közben is láthatta, ha akarta félprofilból imádott alakját. Mindig akarta.
A lány kicsit túlsúlyos volt. Gömbölyű karokkal, dinnyényi mellekkel, vastag combokkal. Csapzott barna haját hátul befőttes gumival kötötte össze. A kék egyenköpeny szorosan simult kerek, feszes csípőjére. Jópofa, barátságos, nagyhangú lány volt. A fiúk haverkodtak vele, míg dumáról, meg az uzsonnájáról volt szó, de inkább a vékonyabb, jó alakú, „trendi” lányokra hajtottak. Most volt a szerelem évfolyama. Úgy mondták, hogy a gimi első évében barátkoznak, másodikban szerelmesek, harmadikban a szex, negyedikben meg már unják egymást…
Nem értette, mikor a többi fiú lekicsinylően beszélt Arabelláról, miközben őneki a legszebb, a legaranyosabb, a legszellemesebb, a legerkölcsösebb volt. Izgalomba jött, ha csak a borotvált hónaljából kiszivárgó, dezodorral vegyes izzadtságszagot megérezte, vagy amikor mellette ellépve köpenye kibomlott felső gombja mellett gyönyörű gömbjeit meglátta. Megismerte csukott szemmel is vastag combjai egymáshoz dörzsölése hangját, melyet az itt-ott lyukas harisnyanadrágja okozott. Mikor hozzászólt, válaszolt is, miután megtudta, hogy nem kell neki az uzsonnája. Mikor iskolai közös moziba mentek, igyekezett mellé ülni, de csak egyszer sikerült, mert mindig megelőzték. Azt mondták a többiek, jó mellé ülni, mert ad uzsit, meg nagyon jó taperolni, mert nagy, gömbölyű és meleg. Ezt Zsoltika nem hitte el, mert Arabella nem olyan. Ha osztálykiránduláson el is vitték, mivel már más nem jutott, akkor is meg volt róla győződve, hogy nem csinál olyasmit, főleg nem azzal, akibe nem szerelmes.
Lajos mondta, hogy a lányok nem csak avval csinálják, akibe szerelmesek (néha), hanem másokkal is, hogy kipróbálják, vagy gyakorolják. Vége már annak az időnek, hogy a lányok szűzen mennek férjhez. Miután a szüzességet kitárgyalták, felvetődött annak a reális lehetősége, hogy akár Zsoltikát is kegyeiben részesítheti Arabella, ha Zsoltika megdumálja, főleg akkor, ha megtudja, hogy szerelmes. Beléje. Meg, hogy még nem volt senkivel.
Egyre többet beszélgettek Arabellával. Zsoltika boldog volt.  Arabella, ha hozzáért (talán nem véletlenül), csaknem elolvadt, feszült a farmerja a zipzár mögött. Egy hét telt el, amikor rászánta magát, hogy elmondja Arabellának, aki maga is sejthette, hogy a fiú nem véletlenül pedáloz nála.
- Szóval, izé… Arabella, azt akarom, hogy én, vagyis…
- Mi van? Nyögd ki már! Mégis kell kaja?
- Nem, csak azt, hogy…
- Lökjed már te majom – biztatta mosolyogva a fiút.
- Hát… szóval, nagyon csíplak, meg cukika vagy, meg a legjobb vagy nálam – és belepirult, izzadt a fiú.
Mosolygott a lány, megcuppantotta az arcát. Aztán vége lett a nagyszünetnek. A lányok mentek tornaórára, aznap már nem találkoztak.
A szünetekben egymás kezét fogták. Ha tanár nem látta, a lány rátapadt a fiúra, aki nehezen bajlódott két nagy csöcsével, de azután belejött.
Otthon kerülte az öreglányok vércsogását, sipítozását. A kaját bedobálta, félrevonult íróasztalához, tanult, megírta leckéit, kedvenc CD-it hallgatta és Arabellára gondolt. Tömény szerelme előtt tisztán állt Arabella, az imádott nő. A zuhany alatt, mikor azt csinálta, már csak őrá gondolt. Még inkább nem viselte, ha valamelyik banya rányitotta közben az ajtót.
Arabellával nehezen jött össze a találkozás. Suli után néhány perc, a parkban a busz indulása előtt csókolóztak, vagy az udvaron szorongatták egymást. A lány vidéken lakott, bejáró volt, őnáluk meg mindig volt valaki… Nagyon akarta már a lányt. Ezt meg is mondta neki.
Másnap elkérte a volt KISZ-iroda kulcsát, ahol délutánonként tanulni lehetett. A lány mondta, hogy nem igazán jó, de ráállt, hogy a következő lyukas órán, amikor mindenki szanaszét van, elmegy vele.
Be is zárkóztak. A lányt fel akarta ültetni az ott lévő asztalra, de az ellenállt.
- Nem lehet. Megjött a mikulás.
- Ó! Basszus… pont most…- kesergett a fiú.
- Ne parázz, azért valamit csinálunk. Jó vagy nálam, nem bánod meg.
Elkapta a negyvenkilós fiút, ráültette az asztalra, gyakorlott mozdulattal lerántotta nadrágját a gatyával együtt, kigombolt köpenyében lévő hatalmas gömbjei közé szorította a meredezőt. A fiú elképedve, szótlanul élvezte a helyzetet. A lány gyengéden biztatta mozgásra. Elállt kapkodó lélegzete, amikor a lány szájába vette. Egy pillanatra undor fogta el, végtelen csalódás, kétségbeeséssel egybeeső félelmet érzett, majd fel nem fogható gyönyört.
Azután a lány összegombolta magát. Megsimította az arcát, szájon csókolta.
- Jó volt ugye? Én is élveztem. Legközelebb majd bedughatod. Siess, vidd vissza a kulcsot – mondta és otthagyta.
A fiú magába roskadva percekig ült az irodában, mielőtt bezárta volna. A szerelemre gondolt, a szexre, anyjára, Lajosra, Arabellára.
Hazafelé menet rövidre vágatta a haját. Otthon megtiltotta, hogy becézzék. Megvette a menzajegyet egész hónapra.
Arabella nem sokáig járt Zsolttal. Egyikük sem bánta nagyon. Harmadikban már kellett a többi lánynak is. Negyedikben mindnyájan unták egymást.
Mindenki szerelemre vágyott.
Ahogy kell.

2010. január 3.
                                                       
                                                             


                                                   A szőlő íze

Mikor egymás vállához érve a lopott szőlőfürttel elrohantak, a férfi nem gondolta, hogy húsz év elteltével milyen erősen tör fel benne ennek az őszi napnak az emléke.
Mátra alján, nagy szüreti mulatság közepén látta meg az asszonyt. Önfeledten nézte a sokadalmat a hevenyészve felállított akácfakorlát mögül. Két hófehér gömbölyded karját telt mellei alatt összefonta, időnként szétbomlani akaró fehér, ujjatlan blúzát igyekezett maga előtt összekapni. Mikor tekintetük összeakadt, a férfi bíztatást érezve, mellé telepedett.
Hogy hogyan kezdődött, arra már nem emlékezett. Mint régi ismerősök beszélték meg a látottakat. A népviseletbe öltözött felvonulók, a felcicomázott szekerek, lovak, a táncosok, a cigányzenekar játéka, az emberek nyüzsgése különös hangulatba ringatta mindkettőjüket.
A férfi huszonöt, az asszony láthatóan idősebb volt nála. Mandulavágású barna szeme fényesen csillogott. Könnyű dezodora mögül halványan, édeskés izzadtságszag derengett. Nem érzett még ennél kellemesebb, izgatóbb illatot.
A tömegben egymást kézen fogva oldalaztak, majd megálltak, nézelődtek egy-egy ponyva előtt. Az asszony törökmézet vett. Elmajszolták.
A férfi városi ember lévén először látott ilyen mulatságot. Ment a nő után, nem eresztette el.
- Jöjjön! Ilyen úgy sincs a nagyvárosban – húzta maga után az asszony.
Szállt, rohant velük az idő. A külvilág, mint vászon-kép rohant el mellettük.
A mulatság elragadta őket.
A felaggatott szőlőfürtöket próbálta a népség megdézsmálni játékból, a nagy hangon fenyegető csősz háta mögül. Persze, akit elkapott, fizetett. A pénzt egy fonott háncskosárba dobatták. Ha sikerült valakinek, a többiek üdvrivalgása közepette igyekezett a helyszínről meglépni.
Mikor a „csősz” elfordult, túloldalon téblábolt, a férfi felugrott, leszakított egy hatalmas kék fürtöt és az asszony kezét fogva rohanni kezdett.
Már senki nem üldözte őket, mégis loholtak a szárazfűvel borított oldalba, a szilvás felé.
Az asszony egy fának támaszkodva pihegett. Szótlanul nézték egymást. A férfi egyik kezében az asszonyé, a másikban a szőlőfürt.
- Kóstoljuk meg, ha már sikerült elcsenni – törte meg a nő a hallgatást.
A férfi szemenként etette. Az asszony hagyta. Fogytán a szőlő, a férfi megcsókolta.
Édeskés, illatos volt az ajka. Mikor visszacsókolta, a fekete szőlő fanyar ízét érezte az övében.
Most, húsz év elteltével, amikor a céges állófogadás közepén, a fehér asztalon magasodó gyümölcstál felé nyúlt, az emlékek követelőzve előbukkantak.
A kék szőlőnek ismerős ízét vélte szájában.
- Óvatosan! Lehet, hogy nincs rendesen megmosva – szólította vissza a jelenbe huszonéves kolléganője, akinek francia illat párolgott borotvált hajlatai mögül, és kinek ajkai közt sosem ismerte fel a szőlő ízét.

2009. szeptember 7. 
                                                                      
A férfi illata

Azon a nyáron múlt tizennégy éves, amikor megerőszakolták.

Csenevész kislány volt. Könnyen kibújt az intézet kerítésének félretolt lécei között, ha magányra vágyott, és a közeli folyócska füzese odavonzotta. Mióta eszét tudta, ebben az intézetben élt. Szüleit nem ismerte, sosem látogatta senki. Megvolt a többiekkel, nem tudta, milyen másképp. A kisvárosi iskolába főleg itteni gyerekek jártak, a kintiek nem nagyon barátkoztak velük. A hatvanas évek elején, az egyetlen televíziós készülék előtt a nagyok ültek, csak messziről nézhette a villogó, szürke kis képernyőt, de amint tehette, igyekezett egyedül maradni. A vékonyka, olajos bőrű lányka a vele egykorúak között is kicsinek látszott. Gondolkodásmódja azonban évekkel előtte járt.

Sötét este volt, már villanyoltás után, mikor kilopózott. A nagyok cigiztek a kerítés tövében, csak a parázsló csikkek villogtak halk kuncogások között. Majdnem a folyóhoz ért, a kis akácos mellett haladt a földút szélén, amikor egy erős marok megragadta karját, és berántotta a bokrok közé. Hanyatt esett. Súlyos, durva tenyér tapadt a szájára, csaknem a szemét is eltakarta, feleslegesen, mert szurok sötét volt, semmit nem látott. Hatalmas test nehezedett rá. Rémületében, fájdalmában szólni se mert, azután sem, hogy a tenyér lecsúszott arcáról. Csak a lihegését hallotta, és szívta magába az erős izzadságszagot. Azután a férfi föléje hajolt, pár pillanatig nézte, visszahajtotta karton szoknyácskáját, durva kezefejével végigsimította arca élét.

- Jó kislány vagy – dörmögte, gyengéden homlokon csókolta, majd eltűnt.

Sokáig feküdt ott. Szeméből egymás után legördülő könnyein át az augusztusi csillagokat nézte.

Késő éjjel ért az ágyába. Már mindenki aludt. Sokáig halasztgatta, végül hajnalban nyomta el az álom.

Senkinek nem szólt az esetről. Nem beszélt róla, magában tartogatta, felidézve az éjszakának minden percét, pillanatát. A férfit akarta látni, csak egyszer, aki magáévá tette, akinek illatát, keze simítását most is magán érezte.

Hosszú évek teltek el azóta. Szakmát tanult, kikerült az intézetből. Magányosan, kapcsolat nélkül tengődött a világban munkásszállásokon élt, női munkahelyeken dolgozott, míg állást talált a városban. Kis albérleti szobát bérelt.

A férfiak gondosan kikerülték. Jelentéktelen külseje, vékony alkata, szürke öltözködése, csendessége senkit nem vonzott. Évekig dolgozott a fuvarozó vállalatnál. Raktárakban, azután irodákban takarított. Néhány hete a sofőrök fürdőjét, öltözőjét bízták rá, mert az elődje jó pár nős gépkocsivezetővel keveredett viszonyba, ami verekedéssé, botránnyá fajult.

- Vele nem igen fordulhat elő ilyen, ahogy kinéz, meg ahogy eddig viselkedett – gondolta a főnök, amikor áthelyezte ide a lányt.

Ő nem tiltakozott. - A munka, az munka, meg kell becsülni – mindig így gondolkodott.

Magányos volt. Egyedül járt moziba, néha színházba. A vállalati bulikon is munkát vállalt, a szórakozások közben gyakran magába húzódott. Néhány részeg idétlenkedésétől eltekintve, a férfimunkatársak sem közeledtek hozzá.

Éjszakánként gyakran megesett, hogy a régi augusztusi estére gondolt. Álmaiban a férfit kereste, idegenektől kérdezősködve, nem ismernek-e egy nagydarab férfit, aki megerőszakolt egy kislányt az akácosban? Álmában ismeretlen arcok meredtek rá, némán elfordultak tőle, ő pedig kétségbe esve, könnyes szemmel küzdött a sűrű éjszakában, amíg az ébredés meg nem szabadította siralmas álmától.

A fürdőben, az öltözőben érezte a férfiak erős kipárolgását. Az izzadt munkásember szaga mindentől különbözik. Kevés pénzért, mint az elődje, ő is vállalt mosást. Főleg egyedülálló férfiak, de megesett, hogy nősek munkásruháját, ingét, trikóját mosta, vasalta az öltöző melletti kis helyiségben, ahol a szerelők által összeeszkábált mosógépe volt.

Áztatás előtt önkéntelenül is beleszagolt az ingekbe, trikókba, magába szíva a férfias izzadságszagokat.

Rádöbbent, hogy egy illatot keres évek óta, amelyet azóta nem talál. Illatot, mozdulatot, amely erőszakosságot feledve, gyengédségével az arcát simogatta, csókolta.

Néhány perce várakozott, amikor elhaladt előtte.

Jól megnézte. Nem tehetett másként, mert a nő, férfiszemnek nagy örömöt jelentett. Hosszú, sima, kellemesen napbarnított lábain ügyesen tipegett magas sarkú szandáljában.

- Inkább kissé karika, mint iksz lába van – állapította meg a férfi, amint utánanézett.

Karcsú, jól ívelt dereka alatt izgatóan himbálta kerek fenekét. Téglaszínű, apró fehérmintás, rövid ruhája szövetén át minden lépésnél megrezdültek a kerek izmok.

Nem tudta először, hogy mi a furcsa a nőben, aztán rájött: nem látja fél arcát.

A nő telefonált.

Hosszú szőke haját egyedül egy szarukeretes napszemüveg fogta össze feje búbján. Ez manapság nagy divat. A férfi nem szerette, különösen, amikor hímneműek tették ezt, inkább kopaszságukat álcázva így.

Csinos arcát félig eltakarta balról a tenyerével, amelyben a telefonját tartotta, miközben visszapillantott a padon ülő férfira. Menet közben csacsogott, csicsergett a mobilon, majd eltűnt az épület sarkánál, a park bokrai között vezető keskeny kavicsos úton.

A férfi tovább várakozott a padon. Nézelődött, örült a félórának, amelyet tétlenül tölthetett.

Kevés idő telt el, amikor a nő hangját hallotta a bokrok közül.

Nem egyedül jött. Előtte négy év körüli fiúcska lépegetett teljesen öntörvényűen, a gyalogutat nem követve, a bokrok között meg-megállva, lehajolva egy–egy kavicsért vagy faágért.

Magában dünnyögött, tudta, az anyjához leginkább hiába szól.

A nő telefonált.

Nem hangosan, de a közelállók számára teljesen érthetően válaszolt.

- Bandiék jól vannak, Jucus most várja harmadik gyerekét… persze... biztosan nehéz lesz…. az is császárral…

Csak a férfi ült a padon, ami előtt járkáltak cikcakkban: a gyerek, utána a nő. A kicsi elesett, a nő felsegítette, leporolta kis nadrágját, és közben tovább telefonált.

A fiú vizet kért csendesen, kis vékonyka hangján. Anyja nem hallotta meg.

A férfi felállt, közelebb ment, mutogatta: a gyerek szomjas.

Vállára akasztott divatos táskából széles szájú palackot vett ki, és odanyújtotta a férfinak, itassa meg a gyerekét, és köszönően rámosolygott.

A nő tovább telefonált.

A férfi néhány lépéssel követte őket, miután a gyereket megitatta, a palackot visszaadta neki. Az tovább folytatta a beszélgetést.

- Jaj, hát persze! Olyan kis cukicukicukika... de láthattad rajtam már egy éve…. tiéd is… és olyan jó még mindig Janival… nahát… édes vagy szívecském…

A férfi nem mulasztotta elkönyvelni a nő kedves, csábos mosolyát segítségét követően.

Mögöttük ment továbbra is, gondolva, bízva, szükség lehet még tevékenységére.

A nő telefonált.

Gyereket követve a park bokrai között bóklásztak. A környéken csak ők sétálgattak. A nő a puha avarban (véletlenül) megbotolva elhagyta az egyik papucsát. A férfira támaszkodott, visszabújt a csinos alkalmatosságba. Az közben megérezhette izmos derekát, remegő csípőjét.

A nő tovább telefonált.

A gyereket leültették egy kis szobor talpazatára, kiflit adtak kezébe, hogy foglalja el magát.

A nő ügyesen kilépett tangájából, amit a másik készségesen lesegített, majd előrehajolt és egy ágas fának támaszkodva félreérthetetlen pózt vett fel.

A férfi azonnal megértette.

Cselekedett.

A nő tovább telefonált.

Ügyesen szedte a levegőt, időnként hálás pillantásokat vetett hátra, folyamatosan a készülékbe válaszolt. Felvette a férfias mozdulatok ritmusát.

Láthatóan, érezhetően mindkettőjük nagy megelégedésére, gyönyörűségére tették, ami kell…

Mire a gyerek elmajszolta a kiflit, ők is végeztek.

A nő tovább telefonált.

A férfi felvette az elrúgott falatka női fehérneműt, átadta a szőkének, aki ügyes mozdulattal a válltáskájába csúsztatta.

- Igen, így fogjuk tenni mi is… jó lenne tényleg, már személyesen… jövő vasárnap szerintem lehet… Várj egy pillanatot! Férjem hív közben, átkapcsolok hozzá…

- Tessék szívecském! Itt vagyunk a parkban… persze, a szokásos helyen… jó!  Öt perc múlva… Itt vagyok Ica… nem… mondhatod… közben megyünk, mert Pali jött értünk…

A mellette álló férfi mellére téve puha tenyerét gyengéden eltolta, közben mosolyogva arcon csókolta.

Fogta a gyerek kezét, és elindultak a park kijárata felé. Lassan eltűntek szem elől. A nő közben halkuló hangon tovább telefonált.

A férfi csendes merengését mobilja éles hangja szakította meg.

A felesége volt.

Felesége telefonált…

Padok, árnyak, emlékek

A park az üdülőhely déli szélén, enyhe lejtőn nyújtózkodott. Látszólag minden szabályosságot elkerültek a zúzottkővel borított, keskeny utak a gondosan nyírt, füves rész között. A sárga keramitkővel szegélyezett, szürke aszfaltcsík, a kerékpárosok gördülésekor csendesen surrogva olvadt a késő őszi tájba. Az öreg platánok széles leveleit gondosan összesöpörték, és a kereszteződések sarkán kupacba rakták. Kis elektromos targoncák mozogtak hangtalanul a bokrok között. Elszállították az immár felesleges árnyékolókat. A ritkás lombú fák gallyain át bágyadtan erőlködött a napsugár.
A két öreg ott ült a padon, ahonnan jól láthatták az országutat. Az a szegélybokrokon túl haladt, majd délre fordulva irányt vett a néhány kilométerre lévő város felé. Két hatalmas kanadai nyár között ráláttak a hegyek kettős hajlatára. Közöttük halványan, homályba tűnően fenyves ritka szálfái látszódtak.
Az asszony könyvet olvasott. Mellette színes magazinok a padon. A férfi hátát a pad támlájának szorította, nézett maga elé. Késő ősszel meg tavasszal, néha a nagy hóban is jártak ide, mert nyáron az üdülővendégek nyüzsgése már elviselhetetlen volt számukra. Akkor üres padot nehezen találtak. Ma már rövid séta után leülnek megszokott helyükre, néhány szót váltanak, megbeszélik a még ki nem tárgyalt napi dolgaikat, az asszony olvasásba merül, a férfi pedig gondolataiba.
Rég feledett dolgai jutnak eszébe. Ilyenkor néha kisimulnak ráncai, hogy utána mélyebb barázdákat karcoljanak az emlékek szeme körül.

*

Gyerekkorában nagy rét volt erre. Ritkás, bozótos csalit, néhány szél tépázta tölgyfával. Iskolába menet kitaposott, keskeny ösvényen haladtak el a kis kápolna oldalán. Az országút keskeny, makadám, megkopott burkolatú. Néha haladt el rajta autóbusz Kisvonat indult innen a városba. Gőzös pöfögött a vagonok előtt. Emlékezett arra a napra, amikor megjelentek az első földmérők. Mérnökök és figuránsok, vállukon csíkozott, hosszú léccel, háromlábú állványon lévő műszerekkel, és mértek naphosszat. Megengedték, hogy belenézzenek a szintezőbe. Csodálkoztak, hogy tudják leolvasni a lécen fejjel lefelé tartott jeleket. Később munkások jöttek, illetve hozták őket teherautókon. Egyforma ruhában voltak. Szürke egyenruhás fegyveresek vigyáztak rájuk. Akkor még nem tudták, miért. Velük, gyerekekkel szívesen beszélgettek. Örültek a lurkók közelségének. Szelídek, csendesek voltak.
- Rabok – mondták az idősebbek suttogva – Recskről. De erről nem szabad beszélni.
A gyerekek iskola után mentek oda, amikor azok leültek pihenni. A férfi emlékezett egyikük arcára. Vele rendszeresen találkozott. Tétován kotorászott a zsebében, mintha keresett volna valamit, mintha adni akart volna neki, a kisfiúnak. Mondta, hogy ilyesforma az övé is, miközben a szeme nedvesedni látszott. Megtanította fűvel sípolni. Két tenyere éle közé szorította az éles fűszálat. Megfújta. Úgy szólt, mint a fácán rikoltása a bozót mögött. Sokáig őrizte ajándékát, ami egy kifaragott barackmag volt. Majom ült az oldalán összekuporodva.
A következő évben már nem jöttek. Elengedték őket, mondták az emberek. Gépek érkeztek helyettük, földnyeső, dózer, velük nem lehetett beszélgetni. Fákat ültettek, salakot terítettek, teniszpályát építettek, azt körbekerítették, a gyerekektől elzárták.
Nagy üdülők épültek a park mellett. A házakban már ritkábban fogadtak vendégeket nyáron. A szállodaszerű épületekben laktak a nyaralók. Zajosak, lármásak voltak, különösen éjszaka hallatszottak hangok az étterem felől.
Házuk előtt a kis fenyőerdőben mókusok ugrándoztak. Gyakran nézegették öccsével együtt, sokszor nagyon közelről őket. Egyszer megjelent egy férfi puskával, és egymásután lődözte le a kis állatokat. Anyjuk kérdezte tőle szelíden, mit ártott magának az a nyomorult jószág?
- Nem szabadna ilyet tenni - mondta a férfinek.
- Nekem szabad – szólt dölyfösen – Tudja, kivel beszél? – förmedt az ávó-s egyenruhás férfi az asszonyra. Aztán a gyerekek tudták, hogy az ilyen kékparolinonosakat kerülni kell.
A mókusok eltűntek, később az ávósok is.
A park szépült, dísznövényeket, virágágyásokat építettek. Nőttek a fák, nőttek a gyerekek.

*

Nem gondolta, hogy félévszázad múlva is eszébe jut majd, miként ismerte meg a lányt. Egymás mellett zötykölődtek a buszon, a hátsó ülésen. Gimnáziumba járt, felette egy osztállyal. Azon a nyáron költöztek oda a városból. A diákok hamar közös témákra találtak. Iskola, tanulás, tanárok, ismerősök. Ha tehették, a parkban találkoztak. Egyre inkább keresték a módját.
Lassan, mint a hajnali derengés költözött szívükbe a szerelem.
A délutáni hosszú séták csak hetek, hónapok múltán váltak kézszorongató, vállhoz érő, ábrándos bolyongásokká. Egy félreeső, bokrokkal körülvett, kényelmetlen, szabványos fapad volt a megszokott helyük. Az ösvényen, amely arra vezetett, fogták meg először egymás kezét. Később is, csak akkor, ha odaértek, mert nem illett az utcán kézen fogva járni, csak a jegyeseknek. A mozdulat, amellyel a lány puha kezét az övébe csúsztatta, emlékként is izgalommal töltötte el. A pad volt tanúja első csókjaiknak, ügyetlen, suta mozdulataiknak. Egymást igyekeztek gyengéden felfedezni.
Elmúlt a nyár. Véget értek a gyönyörű hetek, amikor csaknem naponta találkozhattak, rövid kirándulásokat tehettek a környék dombjain, esténként a park fái között sétálhattak, tervezhették közös jövőjüket.
Nem sejtette a lombhullatós októberi estén, mikor a lány átvetette hosszú lábát combjain, hogy utolsó felhőtlen együttlétük lesz ez az esti. Hátával a padnak támaszkodott, átkarolta a lányt, aki besüllyedt kidudorodó ölébe. Hiába kérlelte, a lány nem vette le, csak a selymen keresztül tapadt mohó kagylóival a fiú duzzadt tagjára. Így szerették egymást, rejtve, szemérmesen, magukat tartogatva a későbbire, az igazira, a mindenki által törvényesítettre, az elfogadottra. Miután a lány kezében megszűnt a forró lüktetés, egymást cirógatva ültek hosszú ideig, míg a búcsúzás sürgető ideje nem súgott homlokukra hűvös leheletet.
Érezték, ez az elköszönés a korábban biztos viszontlátás izgató érzését nem rejti magába. Nem csak a közelgő esős, párás őszi délutánok teszik találkozásaikat bizonytalanná. A mindennapi élet izgatottsága áttört azon a burkon, amelyet a szerelem kettőjük köré vont.
Az üdülőkből hirtelen eltűntek a látogatók, főleg az egyenruhások. A fővárosi tüntetések átterjedtek a városba is. A középiskolában szünetelt a tanítás, a többiek kitódulását az intézményekből ők arra használták, hogy együtt nézelődjenek, sodródjanak a számukra ismeretlen eseményekkel.
A parkban idegen emberek a helyiekkel közösen csoportba verődve lengették a nemzetiszínű zászlókat. Hazafias jelszavakat kiáltoztak, és többször átvonultak a sétautakon. Teherautón fegyveres emberek jöttek, lerombolták a csillagos emlékművet. Éjszaka lövések hallatszottak a bokros részről.
A lányt nem engedték ki. Néha, futólag találkoztak az utcán, a bolt előtt, ha vásárolni mentek, vagy sorba kellett állni kenyérért, zsírért.
Egy novemberi ködös délelőtt kopogott be a lány az ajtajukon. Sosem jártak egymásnál azelőtt.
- Vártam, hogy elmenjenek otthonról szüleid. Elköszönni jöttem – mondta az elképedt fiúnak.
- Hová mégy? Miért?
- Nem mondhatom meg, meg nem is igazán tudom hová. Külföldre. Csak nagyi marad. Anyával, apával megyek – hadarta.
- Velünk mi lesz? – kérdezte, és elengedte a lány kezét.
- Nem tudom. Jaj, nem tudom – suttogta a lány reménytelen hangon. A szerelem mérhetetlenül nagy volt kettőjük között, de a lány a szüleihez mindennél jobban kötődött. 
A fiú nem könnyeket várt, csak azt, hogy a szemébe nézzen, még egyszer lássa hatalmas mélykék íriszét, mint akkor, amikor közös örömük tetején rácsodálkozott.
Mire magához tért, a lány eltűnt.
- Ennyi volt? Hisz el sem búcsúztam. Csak ennyi…- motyogta.
Nem tudta akkor, hogy több mint három évtized múlva felbukkanó emlékei között csak az elsuhanó lány kockás kabátján ide-oda lengő, hullámos fekete haja és a fodros szoknya alól kivillanó csupasz lábak látványa marad meg.

*

Sokat változott a park. A bokrok dúsak, a fák erősek, itt-ott egzotikus fajtákkal bővültek. A régi rendszer agyagba döngölése új színekkel gazdagította. Néhány év elteltével a környező házakon ismét megjelentek a szoba kiadó táblák több nyelven is. A szakszervezeti üdülők elegáns nevet kaptak új gazdáiktól. A park közepén a fafaragó sátrát felváltották a cocacolát, goffrit, franciapirítóst, hamburgert kínáló pavilonok, divatos ócskaságokat áruló butikok. A kis-abc vegyes-shop lett. Megjelentek a padokon az ott alvó, ápolatlan külsejű emberek, éjszaka az örömlányok, a kábultságot áruló, settenkedő, sietősen, zsebredugott kézzel távozó fiatalemberek. A vendégek késő este csak a jól megvilágított utakat használták csoportosan. Inkább a bárokban, diszkókban töltötték az idejüket. A magyar-nótás, favázas pavilon hetente egyszer volt mindössze zenés hely.
Egyre ritkábban jutott eszébe a pad, pedig naponta, munkából menet-jövet áthaladt a parkot átszelő keskeny úton. Utoljára a lány búcsúzása napján volt ott. Sokszor magát erőltetve kerülte el a környékét.
Reggel, amikor munkába menet elindult, nem tudta még, hogy a több évtizeddel ezelőtt eltemetett emlékei milyen nagy erővel törnek majd felszínre.
Hazafelé a parkban látta meg. A néhány lépés alatt, melyet megtett a felismerés és a találkozás között, együttlétük minden mozzanata, mint egy mozifilm pergett le agyában. A lány alakjának, mozdulatainak, illatának emlékképei úgy érintették meg, mintha tegnap, és nem évtizedekkel ezelőtt váltak volna el.
Egy közeli padon beszélgettek.
Az asszony csacsogott. Láthatóan nagyon örült a találkozásnak. Készült rá, mint mondta.
A férfi hallgatta. Fejében a régi emlékek kavarogtak. Még mindig a diáklányt látta maga előtt. Szorongató érzés támadt rá. Azok az érzések, amelyek elválásuk perceiben is zaklatták. Gyötörte a gondolat, hátha nem szerette kellően, vagy nem mutatta ki érzéseit eléggé, és azért hagyta itt olyan könnyen. Hátha másképp alakultak volna a dolgaik…
- Tudod, hogy mennyire szerettelek – szólt közbe.
- Tudom. Tudom, hogy nagyon – komorodott el az asszony. – Senki úgy, azután sem – de ezt már nem mondta ki. – Akkor nem tehettem mást. Nagyon rossz volt nekem is.
- A padunk megvan? Jártál arra? – váltott témát az asszony.
- Nem. Azóta sem – szólt a férfi, és arra gondolt, mennyire kerüli még most is a tájékát.
Az asszony az életéről beszélt. Fényképeket vett elő.
A férfi most vette észre, mennyire megasszonyosodott. Régi karcsúsága elveszett, sötét hajának őszülését bronzvörös festék fedte. Keze, amely hajdan örömmel simogatta, megcsontosodott. A szeme, a szeme csillogása a régi – enyhített magában a férfi.
Aztán észrevette, hogy akcentussal beszéli a magyart.
A régi, kékszemű, szerelmes diáklány ismét távoli emlékké vált. Az idő, amely mindkettőjük felett eljárt, most itt volt, a maga valóságában, velük együtt ült a padon.
Az asszony elcsendesedett. Nézte az ősz halántékú férfit. Ő most is a fiatal fiút látta benne, akivel együtt ízlelgették a szerelmet. Szerelmüket, amely sosem teljesedhetett be.
Zavartan búcsúzkodtak.
Mindkettőjük lelkében maradt valami üresség. Hiányérzet, melyet semmivel nem tudtak megmagyarázni.
Másnap munkából jövet a férfi a padjuk felé vette az irányt. A beton két tartója a régi volt, a farészeit kicserélték. Ákombákomokkal fújták tele fekete meg vörös festékkel. A bokrok aljában, amit a felületes takarítás vagy a nagy forgalom ott hagyott, használt óvszerek, összegyűrt papír zsebkendők, vékony injekciós tűk hevertek. A park szélén lévő bokros rész egyre beljebb nyomult, nem törődve a civilizációs keretekkel.
Nagyon bánta, hogy mégis idejött.
Nehéz lesz, gondolta, újra csak a régi képét látni ennek a parkrésznek.
- De hát minek is – mondta halkan, és továbbindult a hosszú évek óta megszokott, elfogadott valósága felé.
Soha többé nem kívánkozott arra a tájékra.

                                                        *

Ült a két ember a padon. Nézték a türkizbe hajló őszi eget, amelyet lassan megpirosítottak a lenyugodni készülő nap sugarai. Homlokukra engedték. Inkább vágyakozva kérték, melengesse meg sűrű ráncaikat. A jól ismert tájra, a hegyekre, erdőkre úgy néztek, mint a hosszú útra indulók a hátrahagyott jószágaikra. Nem szóltak, nem kérdeztek semmit. Ismerték egymás gondolatait.
Szótlanul ültek egymás mellett, mint két összenőtt, görbe tölgy a kaszálatlan hegyi rét lankás szélén. Csak egymás mellett, békében megöregedő emberek tudnak így, nyugodt lélekkel, némán eltölteni hosszú perceket, órákat.
A bokrok mögött az úton hangos csoport közeledett. Sötét egyenruhák, zöldek, barnák és feketék mozogtak az Árpádsávos zászlók alatt. Jelszavakat kiáltoztak ütemesen, kórusban. Ünnepeltek valamit. Néhányan megálltak, bámulták, többen fej lehajtva, sietősen kerülték ki őket.
Rendőrautó közelített.
Nem várták meg a fejleményeket. 
Az asszony vászon táskájába hajtogatta az újságokat. A férfi kezébe csúsztatta keskeny, ráncos kezét, és szótlanul elindultak a kijárat felé. A két öreg nem hallotta a park sóhajtását. A sóhajtást, amelyet túlkopogtak szapora lépteik.
                                                                    
2009. június 27.

Aliz sokáig elérhetetlen volt számomra. Magas, telt, nőies alkatú asszony, két tíz év körüli gyerek anyja.

Nem is igazán akartam elérni, mivel az osztályvezetők közötti hallgatólagos megállapodás szerint: a másik területén nem cserkészünk! Mindenkinek van elég, sokszor azt sem győzi… Már Zitával jártam, ő bőven elég volt nekem, mással nem foglalkoztam, igaz ő sem igazán hagyta volna…

Aliz nem az én osztályomon dolgozott. Egy folyosón voltak a termeink. Gyakran megfordult munkaügyben az én lányaim között.  A liftben néha összefutottunk, ritkábban a b